hétfő, április 17, 2006

Juhász Gyula: A feltámadott

A latrok között, a gyászos, csonka péntek,
Hasadt kárpitja a mogorva égnek.

Az ecet és epe, a szörnyü lándzsa
Már messze, régen elmaradt utána.

Kín és halál csak kusza, kurta álom,
És élni jó e szép világon.

Mögötte áldott harminchárom éve,
Elötte: az öröm mély messesége.

És negyven napra, hogy az égbe tartott,
Úgy hívták, vonták még a földi partok.

Oly idegenül tündökölt a menny még,
S oly szédítönek tünt a végtelenség.

Folyton lenézett, búcsút mondva halkan,
És fájó szívvel szállt a szüz magasban.

S a ragyogó azúron át a lelke
a Genezáret kékségét kereste.